Csak nem érdemes
Salamon Pál: Zariffa. Ulpius-ház Kiadó, 2003. 256 oldal
Teslár Ákos

Salamon Pál legutóbbi könyvének címszereploje, Zariffa egy szegény zsidó családból származó kislány, aki a líbiai Tripoli gettójából indulva bebocsátást nyer a gazdagabb városrészek korzóira, a második világháború és a pogromok idoszakában néhány szerencsés véletlennek köszönhetoen túléli a megpróbáltatásokat, és megtalálja élete értelmét egy gazdag forradalmárral szövodo szerelemben. Az egyes szám elso személyben megírt szöveget Salamon Pál csak mint átdolgozó jegyzi ("Zariffa-Fortuna Saada naplója nyomán írta Salamon Pál"), a könyv elején nem Salamon, hanem Zariffa ajánlja a könyvet szerettei (a könyv szereploi) emlékének, a borítón mégis Salamon van szerzoként feltüntetve. Azt gondolhatnánk, ez a napló-eredet csak a fikció része, ám a külso információk szerint Zariffa valóban élo személy (fotója látható a hátsó borítón, a történet idején készült kép egy amator színieloadás cicomás jelmezében ábrázolja), valóban írt naplót, és sokat beszélgetett Salamon Pállal, míg aztán egy napon megszületett a kötet.

"A romantikus meseszövésu, igaz történeten alapuló megindító elbeszélés mindazok elbuvölo olvasmánya lehet, akik pontosan tudják, lehet szerelem nélkül élni. Csak nem érdemes" - olvasható a borító kedvcsináló szövegének végén, és már ebbol is világos, hogy a Zariffa nem a kortárs szépirodalom megújításán fáradozik, hanem jó ponyvaregény szeretne lenni, szórakoztató irodalom, ami kiragadja olvasóját a mindennapok taposómalmából, és egy egzotikus világba kalauzolja. Akkor járunk tehát el helyesen, ha megpróbáljuk egy ilyen, hát bizony naiv olvasó nézopontját magunkévá tenni.

Bevallom, bizonytalan vagyok a naivitás pontos fokának meghatározásában, ami a Zariffa gondtalan olvasásához kell. Vajon fel kell-e hogy figyeljen ez az olvasó a könyv elbeszéloi helyzetének összetettségére, vagy zavarosságára? A szöveg jellegzetességeinek láttán hiheto, hogy a regény egy valós élet történeteibol szervezodik élettörténetté, erre éppen bizonyos gyengeségei engednek következtetni: a történetvezetés nem mindig célratöro, aránytalanul sok az elbeszéloi mesemondás a valóban teljesen kidolgozott, párbeszédes részekhez képest. Tudjuk, hogy az ember saját múltjának összegzéséhez, válogatásához gyakran a szépirodalom egyszeru mintáit, narratív sémáit alkalmazza, összefüggéseket, folyamatokat figyel meg (vagy teremt) az emlékeiben, ugyanakkor egy ilyen identitásképzo, nem irodalmi igényu történetben természetesen nemcsak az irodalom mércéjét használja, hanem saját szubjektív (nem esztétikai természetu) megfontolásainak is enged: például elidoz olyan embereken, helyzeteken, amelyek nem kapcsolódnak szervesen történetének (maga által teremtett) fo vonulatához. Arányérzékét olykor érzelmi és nem elbeszéloi szempontok vezetik. Így van ez a Zariffában is. Salamon/Zariffa gyakran él az élet történetté írásának egyszeru eszközeivel, például megnevezi élete legboldogabb napját, második születésének napját, az élete értelmét megadó napot stb., utólag értelmezi a történet fordulatait. Jól szervezett élettörténet tehát a Zariffa cselekménye, de nem automatikusan jó szépirodalom: ami az ember személyes léte szempontjából fontos, szükséges felismerés, az irodalmi szempontból gyakran közhely.

Kell-e zavarja a naiv olvasót az, hogy míg a Zariffa szövege megfelel az élettörténet mufaji jegyeinek, a napló sajátosságainak sokkal kevésbé, és ezzel megint csak kérdésessé válik a beszéloi helyzet életrajzi hitele? Hiszen a naplóban általában a közelmúlt eseményeit jegyezzük le, a késobbiek ismerete nélkül, anélkül, hogy ezeket a feljegyzéseket egy nagy, végleges öszszefüggésrendszerbe integrálnánk - tehát a napló éppen hogy nem tipikus identitás-mondó élettörténet. Ha az eredeti szöveg naplóként született meg, azt alaposan át kellett írni, hogy egy ilyen élettörténet kerekedjen belole. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szövegbol úgy tunik, Zariffa nem vezet naplót az események megtörténtekor: akkor vajon mikor írta a naplót, és az mitol volt napló egyáltalán? A valós és a regénybeli Zariffa viszonya a probléma akkor is, ha észreveszszük, hogy a könyvbéli Zariffa nem vett (a leírt viszonyok ismeretében nem is vehetett) részt amator színieloadáson, míg a valós Zariffát épp egy ilyenen ábrázolja a fénykép. Továbbá: ha a napló (és persze belole a regény) eleve utólagosan született, miért tartják meg benne írói túl gyakran a naiv, gyermeki békaperspektívát? Ha a szöveg általában vadromantikus, ritkábban távolságtartó hangot üt meg, akkor a benne elvétve megjeleno humor hogy kerül oda? Az elbeszéloi hang behatárolásának ilyen bizonytalanságai érdekessé tehetnek egy posztmodern szöveget, egy romantikus ponyvában azonban csak zavaró tényezoként jönnek számításba.
Minderre joggal lehet mondani, egy kikapcsolódni vágyó olvasó nem gondol mufaji, hangnemi öszszeférhetetlenségekre, se a narratív identitás elméletére. De vajon zavarhatják-e az olykor esetlenre sikerült mondatok, mint például "Vörösen fénylo homlokán izzadságcseppek fénylettek" (101.), vagy "A hangjából és a szeme villanásából értettem meg, hogy azokban a percekben egy szeretetet veszítek el" (149.)? Nem érezhet-e valami bajt ezzel: "Könnyek nélkül azért sírtam el magamat, mert érezve éreztem, hogy a szívem dobbanása és a lélegzetvétel után számomra a szerelem a legfontosabb" (156.)? Ha - mint fentebb láttuk - Salamon nyilvánvalóan alapjaiban formálta át a szöveget, hogy valamennyire regénnyé tegye, az ilyen (ingatag stilisztikájú) mondatokat miért hagyta benne, vagy tette bele? Gondolom, a Zariffa laikus olvasója nem veheti észre azt sem, hogy a könyv egészére is vonatkoztatható a könyvben többször ismételt gondolat: "A szavakkal kifejezett érzelmek alig többek a semmitmondásnál" (226.). Ha ezt valamelyik, a romantikus kliséket ironikusan alkalmazó "magasirodalmi" szövegben olvasná, önreflexív gesztusnak vélné - de hogyan olvassa egy nem önreflexív szövegben?

És ha a naiv olvasó a mondatokkal sem törodik, csak és kizárólag a történettel, felfigyelhet-e arra, hogy a könyv tulajdonképpen nem klasszikus szerelmi románc, mert csak az utolsó egyharmadában tunik fel a férfi fohos, és a sztori nem eléggé kibontott, nincs benne elég fordulat? Nehezményezheti-e azt, hogy a szerelmi történet tulajdonképpeni elokészítésére a szöveg több mint fele elmegy? Azt hiszem, ezek már a feltételezett kikapcsolódó olvasót is meg kell akasszák.

Különösen furcsák a könyv ilyen apróbb-nagyobb problémái, ha arra gondolunk, hogy Zariffa élettörténete valóban érdekes, egzotikus, olykor tanulságos, nyomokban drámai, különösen a vége felé. A könyv zárójelenetei végül is valamennyire összefogják, regényesen lezárják a történetet. Izgalmas befejezés kerekedik, ami valódi olvasói élményt adhat, de visszamenoleg nem teheti jóvá a könyv hibáit. Úgy tunik, a történetnél kevésbé érdekes az elbeszélo, és rosszabb az elbeszélés színvonala. A szinte teljesen tudatlan lány nem éppen gyümölcsözo perspektívájához a visszatekinto elbeszélo nagyrészt csak közhelyeket tud hozzátenni, és az elbeszélés technikai kérdéseivel sem sokat bajlódik. Az érdekes élettörténetet talán egyáltalán nem regény formájában kellett volna feldolgozni. Zariffa története (a hosszas elokészítés értelemszeru rövidítésével, a néha tényleg mulatságos, máskor tényleg tragikus jelenetek alaposabb kidolgozásával) egy jó romantikus film alapjául szolgálhatna, úgy a megcélzott közönséget is jobban elérné. A filmbe a tanulságot levonó, magyarázó részek nem kerültek volna bele, azokat a nézo fogalmazhatta volna meg.

Összegzésképpen, hibáit és erényeit egybevéve azt mondhatom, a Zariffát el lehet olvasni.