Zariffa - Könyv egy világról és egy korról, amely végleg eltűnt
Hetek
2004. március 12.
Peremiczky Szilvia

Zariffa - a zengő, dallamos nevet akár egy hercegnő is viselhetné valamely arab-zsidó mesében. Zariffa sorsa azonban első pillantásra minden meseszerűt nélkülöz, hiszen egy szegény zsidó házaló nyolc gyermekének egyike, aki életét Tripoli gettójában éli az 1940-es években. Mégis, életét már-már mesei fordulatok lendítik előre, amelyek segítségével kitörhet a reménytelenségből, és megismerheti a valódi, egész életet betöltő szerelmet is, amikor belép életébe a királyfi, a gazdag Guetta család egyik örökösének személyében. Salamon Pál közelmúltban megjelent regénye valós történetet beszél el, egy kislány felnőtté válásának és romantikus szerelmének különös történetét.

Simone Guetta révén Zariffa nemcsak a boldogságot találja meg, hanem egyúttal végérvényesen átlép a 20. század világába is. A gettóbeli élet mozdulatlan, időtlen, az élet ugyanúgy folyik, mint száz vagy kétszáz évvel azelőtt, még a külvilág eseményeinek hatására bekövetkező pogromok sem különböznek a múlt pogromjaitól, hiszen a zsidóellenes düh ugyanannak a középkori vallási fanatizmusnak a továbbélése Izrael Állam megszületésének idején éppúgy, mint napjainkban. A világháború történései is - az olasz, majd az angol megszállás - szinte észrevétlen események a gettó lakóinak mindennapi életében, amelyben a modern világot Avraham biciklije, míg a modern történelmet a bombázás jelképezi. Zariffa első, igazi találkozása a XX. századdal, amikor a gettó utcáit képletesen és valóságosan is elhagyva megismerkedik Alexisszel, egy görög hajómágnás lányával. Az előkelő, Európa szalonjait jól ismerő hölgy, aki imádott férje, az olasz filmsztár halála után költözött Tripoliba, vezeti be Zariffát egy másik világba. Alexis némileg önző szeretete egyszerre ijeszti és tölti el hálával a kislányt, aki a maga gyermeki józanságával ösztönösen megérzi, hogy minden gazdagsága ellenére Alexis sokkal magányosabb és szerencsétlenebb, mint az ő szülei, akiket kölcsönös tisztelet, és egész családja, akiket természetes szeretet fűz össze.

Alexis szeretetével szemben, amely gyakran szinte agyonnyomja Zariffát, a családtagoké magától értetődő, nincs szüksége állandó megerősítésre, deklarálásra. Szinte természetes, hogy Alexis szerepe befejeződik akkor, amikor Simone megjelenik a lány életében, mert attól kezdve már nem ő Zariffa támasza. Szeretete elveszti tárgyát, élete kiürül, és Alexis öngyilkosságba menekül. Családja számára viszont Simone nem Zariffa elrablója, hanem a kislány boldogságának záloga, és a lány akkor döbben rá, hogy szülei házassága, melyet oly kritikusan szemlélt, mégis komoly értékeket rejt magában. Ez az a légkör, amely kivívja Simone megbecsülését is. A férfi egy új zsidó generáció tagjaként tudja, hogy az arab zsidóság szerepe hamarosan véget ér, a gettó világa ugyanolyan anakronisztikus, mint saját családjáé, a szinte arisztokratának számító Guettáké. Azonban a Zariffa családját jellemző összetartás megtartandó értéket jelent számára: ebben a kohézióban látja a zsidóságnak, mint nemzetnek a továbbélését.

Zariffa, miközben egyre inkább rálát arra a világra, amely a gettóból szinte láthatatlan, s miközben ennek köszönhetően saját belső világa is egyre tágabb és gazdagabb lesz, kamaszlányból nővé is érik. A regény egyik legnagyobb érdeme a gyermek és a kamaszlány finom lelki rezdüléseinek pontos, értő megfigyelése és érzékeltetése. Zariffa gyermekként is komoly, kissé koraérett, ugyanakkor felnőtté válva is képes megőrizni valamit gyermeki lényéből. Ez a valami ad erőt már kislánykorától kezdve, hogy a nehézségeket elviselje, és szüksége van rá élete legnagyobb próbatételekor, amikor megsebesít egy rendőrt, hogy Simone életét megmentse. Zariffa erejének titka életének hű társa és kísérője, vigasztalója és legjobb barátja, Mabruk, a mindenki által bolondnak tartott arab. Mabruk az egyik pogrom idején életét adja Zariffa családjáért, de emléke ugyanakkora erőt ad a kislánynak, mint amikor még életében rendszeresen együtt üldögélt vele a kis üzlethelyiségben, ahol Mabruk tanyát vert. Zariffa különös képessége lehetővé teszi, hogy környezete szegénységét, problémáit elviselhetővé tegye - pszichológiai szakszóval szublimálja. A gettó külön világ a történelem sodrában, és ezen belül Zariffának is megvan a maga világa, amely korántsem idilli, de élhetőbb. Három idősík keveredik egymással, a reális történelmi idő, a zsidó közösség tradíciókon alapuló ideje és az az idő, amelyben a múlt, Mabruk emlékén keresztül része a jelennek.

Zariffa markáns és határozott, felnőttes belső világa azonban közel sem mentes egy kamaszlány mindennapos bizonytalanságaitól. A világ bármely szegletében élő kamaszok örök problémáit ő is megéli: a szülőkkel és a környezettel szembeni szigorú kritikát, illetve a szerelem iránti ambivalens érzéseket, vágyat és félelmet. Zariffa szemszögéből nézve látjuk a szülőket, így az ő fókuszából tekintve az anya az erőteljesebb és ezért élénkebb színekkel ábrázolt személyiség, a család motorja, aki a sokat utazó apa távollétében neveli a gyermekeket, összetartja a családot, és emellett kisebb munkákat vállal, hogy csekély jövedelmüket kiegészítse. Zariffa alighanem édesanyja erős, bölcs személyiségét örökölte, ennek is tulajdonítható kettőjük bensőséges kapcsolata. Az apa képét ellenben plasztikus színekkel festi meg a szerző, hiszen Zariffa életére kisebb hatással van, mint az anya - hasonlóan a testvérekhez, kivéve a bombázások sokkja elől őrületbe menekülő Simont, akit talán éppen Mabrukhoz való hasonlósága miatt szeret annyira Zariffa. Az apa sok utazása miatt alig részese a család életének, ezért amikor házalómunkája véget ér, feleslegesnek érzi magát. Először távollétei miatt hangsúlytalan alakja, majd tudatos háttérbe vonulása miatt. Zariffa apja szégyelli, hogy felesleges, és csak akkor szólal meg először a könyv lapjain, amikor leendő vejétől munkát kap, és újra értékes embernek érezheti magát. A gyermek Zariffa úgy érzi, hogy szülei kapcsolata éppúgy nem szerelmen alapul, ahogyan szinte valamennyi házasság a környezetében. Simone ébreszti rá, hogy a nélkülözések miatt apja és anyja szerelme tényleg nem az a romantikus és életre szóló szerelem, mint amely nekik megadatott, de mégis valamiféle kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre épül.
Zariffa egész életében önmaga akart lenni, önmaga életét akarja megélni, de ezért komoly árat kell fizetnie, mikor Simonét kiszabadítja a börtönből. Végül a líbiai zsidókat Erec Jiszrael földjére vivő, titokban lehorgonyzó hajók immár nemcsak szimbolikusan, de ténylegesen is eltávolítják Zariffát múltjától.

Ez a múlt, az arab zsidóság múltja hajdan virágzó és gazdag volt, de már közeledik az a vihar, amely Izrael Állam megszületésekor végképp véget vetett létének. A líbiai zsidóknak ugyanúgy menekülniük kellett az arab államok dühe elől, mint a többi arab ország zsidóságának. Salamon Pál regénye az utolsó pillanatokat kapja el egy olyan miliőről, amely a magyar olvasó számára egzotikus, titokzatos és gyakorlatilag teljesen ismeretlen. Ezek az utolsó pillanatok azonban mind Zariffa életében, mind - szimbolikusan - a zsidóság életében valaminek a kezdetét is jelentik: az immár felnőtté érett kamaszlány szerelmével egy újonnan megszületett országban kezdheti meg új, felnőtt életét.