Interjú - Egy ember két élete - Salamon Pál író
Magyar Nagarancs - Kultúra
2001. december 13.
Bori Erzsébet

1938-IG MAGYAR, UTÁNA MAGYAR ZSIDÓ, AZUTÁN 1945 FEBRUÁRJÁIG ZSIDÓ. 1945 UTÁN KOMMUNISTA ÍRÓ-ÚJSÁGÍRÓ, 1970-BEN ELHAGYJA A PÁRTOT, 1976-BAN MAGYARORSZÁGOT S AZ IRODALMAT. MA IZRAELBEN ÉS MAGYARORSZÁGON ÉLŐ MAGYAR ÍRÓ.

Magyar Narancs: Azt mondta magáról, hogy két írói kor szaka van. Az elsőben közepes író volt, majd hosszú szünet után a kilencvenes években kezdett el újra írni.

Salamon Pál: Hát Igen... Anyám mondta: nem lehet jó író az, akinek semmije sem fáj. Húsz évig nem ír tam, és közben fájt... 1976-ban kényszerültünk elhagyni ezt az országot. Nagyon nehéz elhatározás volt, de valójában nem volt más választásunk. ‘64 májusában kiléptem a Népszabadságtól. Komócsin Zoltán volt a főszerkesztő, bementem hozzá, és azt mondtam: Komócsin elvtárs, én nem tudok itt tovább dolgozni. Pedig elég kényelmes munkám volt, a Népszabadság főmunkatársa voltam, nem tartoztam rovatokhoz, az esetek többségében magam választhattam témát. Persze nem mindig, mert időnként a rovatvezetők bíztak meg valamivel. Aztán egyre inkább olyan megbízásokat kaptam, amelyeket nem akartam teljesíteni. Szerencsém volt, mert elhívott a Tükörhöz Bognár Károly, akit korábban kitettek a Népszabadság szerkesztőbizottságából, de nem azért, mert nem volt jó elvtárs, hanem mert Sokat ivott, és ezt nem lehetett meg engedni. De kádereket nem volt szabad kinyírni, ezért alapítottak neki egy lapot. Egy évig így a Tükör-nél dolgoztam, aztán bemutatták a Nemzetiben a darabomat, és akkor felhagytam az újságírással. És 1970-ben - egy memorandum kíséretében - kiléptem a pártból.

MN: Mintha valaki,már jóval később, megírta volna ezt az akkoriban eléggé példátlan történetet.

SP: Igen, Dalos György ‘99-ben, amikor Németországban megjelent a Sorsolvasó, megírta, hogy ő ott volt azon a taggyűlésen, amelyen felolvasták ezt a memorandumot. Én nem voltam jelen, soha nem jártam taggyűlésre, csak az egyetemen, amire akkor nagyon büszke voltam. Ez volt 1970 karácsonyán, és akkor jelent meg az utolsó könyvem, a Providencia aztán 1972-ben a Neue Zürcher Zeitung augusztus 2 számában megjelent egy kritika a Providencia című könyvről, mellette egy interjú, amelyben a kérésem ellenére benne maradt egy mondat: „Én nagyon bíztam a szocializmusban - a fasizmus után, természetesen akárcsak az ország lakosságának túlnyomó többsége, de látva azt, ami megvalósult ebből a történelmi kísérletből, kiváltképp Csehszlovákia megszállása után, úgy gondolom, hogy ezért nemhogy meg halni, de főként élni nem érdemes.” Már másnap ott voltam egy bizonyos helyen. Mégis nehéz el határozás volt, mert sehol nem várt gazdag nagybácsi, ráadásul csak magyarul tudtam, és nem vagyok különös nyelvtehetség. Pénzem nem volt. Fizikai munkákból éltem, ami egyébként nem volt baj. Tehát az emigráció első húsz éve munkával és nyelvtanulással telt, k nyelvet kellett megtanulnom, az angolt és a hébert. A megélhetéssel kellett foglalkoznom, és volt még egy fontos feladatom: a szüleim kihozása, akik itt maradtak egyedül Magyarországon. 78 és 79 éves, beteg emberek voltak.

MN: Én úgy tudtam, hogy nem egyből Izraelbe ment.

SP: Nem, Bécsben voltunk egy évig, majd C. P. Snow, az író segítségével megkaptuk az amerikai vízumot és a zöld kártyát. Lord Snow lánya nekem nagyon kedves barátom volt, aki egy ideig itt volt nyelvi lektor a Corvina Kiadónál, és el kezdte fordítani az én Méz a kés-hegyén című könyvemet. Följártam hozzá a Rózsadombra, mert ott helyezték cl, a francia katonai attasé volt villájában, ahonnét feledékenységből vagy talán szándékosan nem szerelték ki a lehallgatókat. Ott beszélgettünk, aztán úgy két hónap múlva Őt megkérték, hogy hagyja el az országot. Elment, de nem szakadt meg a barátságunk, cseh és lengyel falvakban találkoztunk, és úgy fordítottuk angolra a Méz a kés hegyént. A dara bot a szegedi Nemzeti Színház játszotta annak idején, és Edelényi János rendezett belőle tévéjátékot.

MN: És Bécsből Amerikába mentek?

SP: 1977. Február 27-én szólt a repülőjegyünk a feleségemmel, Cserhalmi Annával és Edelényi János barátommal. Az ottani ügynök már lakást is szerzett nekünk, de én úgy éreztem, hogy nekem még nem lesz jó Amerika, ahhoz előbb meg kell edződnöm. Valahogy nem lelkesedtem Amerikáért, pedig még sose jártam ott. De akkor meghívtak három hétre Izraelbe, és ott történt valami, ami miatt Izrael mellett döntöttem. A szálló halljában felfigyeltünk egy magas rangú katonára, aki magyarul beszélt. Odamentünk hozzá, és el mondta, hogy ő az államelnök katonai adjutánsa. Akkor A reménytelenség című tanulmányom, ami a Szovjet rendszerről szólt és a Méz a kés hegyén - amit végül Snow javított ki, mert amit Lindsay Stuarttal csináltunk, az nagyon mezei fordítás lett - volt le fordítva angolra, és Edelényinek támadt az az ötlete, hogy adjuk őket oda az elnöknek. Az adjutáns szívesen vállalkozott rá, bár mondta, hogy ilyesmire még nem volt példa. Pár nap múlva üzenetet kaptam, hogy az elnök elolvasta munkáimat és fogad.

MN: Ki volt akkor az elnök?

SP: Efraim Kacir. Elmentünk hozzá, és Ő mondta, hogy nem akar rábeszélni, de azt javasolj hogy maradjunk Izraelben. Miután a fizikai munkákból már kikoptunk csináltunk egy pici kis filmvállalatot, ahol referenciafilmeket gyártottunk, légitársaságokról meg hogyan sajtolnak a palából olajat, és ‘92-ben Edelényi előállt azzal, hogy csináljunk egy játékfilmet. Megkérdeztem: miből és hogyan? Volt egy használt filmfelvevőnk, egy magnónk, én írtam egy forgatókönyve és nagy nekirugaszkodással eljöttünk Magyarországra, sok év után ahol nem akartak izraeli-magyar koprodukciót, így aztán elmentürnk Amerikába.

MN: Csak nem A tékozló apán beszél?

SP: De igen. Nyugaton The Loi Shadow címen játsszák. Nem volt igazán jó a forgatókönyv, szinte muszájból írtam, és még azt is elrontották, mert a film hatalmas játszma, ahol túl sokan akarják megmutatni, hogy Ők jobban tudják. Úgy sikerült tető alá hoznom amerikai pénzből, hogy a sztároknak, Liv Ullmannak és Michal Yorknak megtetszett, és Zsigmond Vilmosnak is, akinek ez volt élet első rendezése. Utána elhatároztam, hogy akkor most írok egy megrendítő forgatókönyvet, a szakmai becsületem helyreállítására. De János azt mondta, hogy ne írj már filmet, írj egy nagyregényt.

MN: Magának ez eszébe sem jutott?

SP: Dehogynem. Mindamellett mégis eszembe kellett juttatni... akkor már húsz éve nem írtam. Csak naplót, jegyzeteket és néhány tanulmányt, például a kereszténységről vagy a fasizmus lélektanáról. De akkor én ‘92 november 22- én leültem, és azóta fel sem áll tam. Tizenhat hónap alatt írtam meg A Sorel-házat, amihez három- négy év kellett volna, de ez a regény már megvolt bennem, szinte csak le kellett jegyezni. Rögtön utána elkezdtem írni a Sorsolvasót, ami csak Németországban jelent meg, átírtam két régebbi darabot, és írtam egy újat, A Santa Monica erődöt. Utána elkezdtem az Ábrahám fiait, ami még sehol nem jelent meg, majd jött A menyegző, ami az idei könyvhéten jelent meg, és most dolgozom a Latorképzőn.

MN: Az első írói korszakában nem gondolt arra, hogy megírja az önéletrajzát vagy a gyerekkori holokausztélményét?

SP: Nem. Tudja, miért? Mert mostanában tapasztalom igazán, hogy ha az emberrel nagyon rossz történik, akkor azt igyekszik elfelejteni. Ez az egyik oka annak, hogy a szülők nem nagyon beszéltek a holokausztról. És van még valami: a túlélők, tapintatból vagy félelemből, nem akarják bőszíteni az elkövetőket és utódaikat, akik nem szeretnek hallani a holokausztról. Valahogy így voltam vele én is. Az előző átkosban nem volt ildomos beszélni a zsidókérdésről. De ezt tudatosan sose gondoltam végig. Azt tapasztaltam, hogy az ember lelke elzsibbad, mint a test is egy nagy ütés után, és csak sokkal később értettem meg magam is, hogy valójában mi történt. Ezek a tapasztalataim belekerültek A menyegzőbe, de maga a könyv nem a holokausztról szál, hanem egy magatartásról, arról, hogy az ismert történelem legsötétebb körülményei között hogyan lehet másképp viselkedni. Benne van az a szomorú tanulság is, hogy erre nem mindenki képes. Az olyan szélsőséges körülmények között is, mint a holokauszt, tehát a zsidók, cigányok és másként gondolkodók elleni népirtás - mert máskor is történt ilyen, én öt népirtást számoltam össze a XX. században -‚ akkor is lehetett másképp viselkedni, tehát nem elfogad ni a ránk kényszerített borzalmat.

MN: Mindkét magyarul olvasható könyvében van egy-egy keresztény szereplő, aki sorsközösséget vállal a zsidókkal, holott a valóságban erre csak kevés példa volt.

SP: Nagyon kevés példa volt, azonban... Nagy örömömre A Sorel-házról azt írta a Süddeutsche Zeitung, hogy ez a két nagy vallás megbékítését célzó könyv, és ugyan ez a motívum tér vissza A menyegzőben. De az életemben találkoztam ezzel, mert A menyegzőben le írt történet igaz, engem az Almássy téren szedett össze egy keresztény kislány, később pedig egy homoszexuális férfipár rejtegetett az anyámmal együtt a Nefelejcs utca 11-ben. Kedves emberek voltak, és élénken emlékszem arra, milyen üdítően és megnyugtatóan hatott rám a szörnyűségek közepette, hogy ezek mennyire szeretik egy mást. De ahogy a gyűlöletnek is megvannak a mítoszai, nekem az a szándékom, hogy megalkossam a szeretet és a megértés mítoszait. Amire csak a művészet képes, a politika nem.

MN: Két hőse, Gyuri és Eszter negyven év után találkoznak és kezdenek új életet. A holokauszt egy másik tanúja, Primo Levi pedig negyven év után véget vetett az életének. Ennyi idő alatt minden kicserélődik az emberben, de ez a gyerekkori vagy fiatalkori élmény az évtizedeken átnyúlva el dönti, hogy mi lesz a sorsa.

SP: Mert ez meghatározó élmény. Egy 13 éves zsidó srác és egy 14 éves keresztény lány meg- szeretik egymást, és a lány képtelen arra, hogy végignézze a fiú sorsának beteljesedését. Vele tart, és felszáll vele az Auschwitzba menő vonatra. És ez Segített a fiúnak túl élni, az a tudat, hogy annyira fontos valakinek.

MN: Ebbe bele is roppanhatott volna.

SP: Abba, hogy elszakadtak egy mástól?

MN: Nem, nem. Hogy egy minden ismertnél borzalmasabb sorsba vitte bele azt a lányt.

SP: Volt is lelkifurdalása. A vonaton végig arra készült, hogy meg mondja neki... De igazából maga sem tudta, hová viszik. És végül nem szólal meg, két dolog miatt. Mert szeretné, ha Eszter vele maradna. A másik, hogy nem érti, mi ért történik ez vele. Neki azért kell mennie, mert zsidó, a másik azért szállhatna le, mert keresztény? De miért?

MN: Izraelről szeretném kérdez ni, mert idehaza nagyon keveset tudunk róla, annak ellenére vagy éppen azért, mert naponta szerepel a hírekben. Milyen hatással van az állandó fenyegetettség a minden. napi életre vagy a kultúrára?

SP: Izraelnek virágzó kulturális élete van, kitűnő írói, noha van egy része a kultúrának, amellyel én nem értek egyet, és nem is veszek részt benne. A félelem irodalma, amely elsősorban a színházban szólal meg, az öngyűlölet és az ellenféllel való azonosulás akarata. Ezt egy híres színész úgy fogalmazta meg, hogy semmi esélye annak a darabnak, ami nem egy izraeli biztonsági tiszt és egy palesztin lány szerelméről szól. A terrort, a háborút megszokni persze nem lehet, de élni kell, és ahogy nem áll meg a hétköznapi élet, úgy nem szűnhet meg a kultúra sem. Ami pedig az úgynevezett zsidó nacionalizmust illeti, erre azt tudom mondani, nem elméleti megfontolásból, hanem tapasztalatból, hogy nem létezik. Azért nem létezik, mert amit formálisan zsidó nacionalizmusnak lehetne nevezni, az csak a puszta életösztön és önvédelem.

MN: Arra gondol, hogy Izrael helyzetében luxus volna a nacionalizmus?

SP: Pontosan. Gondolja meg, Európából gyakorlatilag elűzték a zsidókat, több közép-európai országban is az volt a jelszó, hogy zsidók, menjetek Palesztinába! Sokan elmentek, és most az a baj, hogy ott vannak. Palesztinába visszamenni kényszerű hazatérés volt, amit a zsidók nem tettek volna meg, ha biztonságban élhettek volna ott, ahol voltak. Ha a történelmet nézzük, a zsidó eredetileg pásztornép volt, amelyet Európában gettókba szorítottak. Nemcsak fizikailag, hanem szakmailag is. Földet nem vehettek, céhekbe nem léphettek be, de Ők ezzel is megbékéltek. Ám ettől fogva mind a mai napig azt olvassák a fejükre, hogy számarányukhoz képest túlreprezentáltak bizonyos pályákon, azokon a pályákon, amelyek egyáltalán nyitva álltak előttük. A zsidók mindig azt tették, amit muszáj. Izraelben élni egyrészt nehéz, másrészt megajándékozza az embert a tartásnak és az erő felmutatásának lehetőségével. Az erő felmutatása annyit jelent, hogy mégis élünk. Holott kétezer éve az a terv a zsidókkal, hogy ‚ne éljetek”. Es ebben van valamiféle, ha nem is heroizmus, mert ennek nagy ára van... A terrorcselekmények után összeszedik a testrészeket, eltemetik a halottakat, Újra kinyitnak a boltok. De amikor elindul reggel a család, a szülők munkába, a gyerekek iskolába, akkor úgy búcsúznak el, hogy tudják, nem biztos, hogy este találkoznak. De én ugyanúgy szánom az arab áldozatokat is. Nemcsak azokat, akiket az izraeli hadsereg megöl, hanem azokat, akiket szellemileg egész életükre megnyomorítanak a gyűlölettel. A terrorszer vezetek azt tanítják a gyerekeknek, a 6ataloknak szakmatanulás, munka helyett, hogy gyűlöljenek és öljenek. A zsidók szégyenének tartott palesztin menekülttáborok nem Izrael létének, hanem annak a háborúnak a következményei, amelyet az arabok indítottak Izrael megalakulásának másnapján. És egy Politikai játszma eszközei, amelyet mesterségesen tartanak fenn két nemzedék óta, hiszen a két tucat arab ország, amelynek jó része gazdag erőforrásokkal rendelkezik, már régen befogadhatta volna a menekülteket, ahogy Izrael befogadta azokat a zsidókat, akik az arab pogromok elől menekültek. És látni kell, hogy a szélsőséges iszlám számára Izrael a nyugati kultúra bástyájaként vagy inkább leggyöngébb láncszemeként lett első számú célpont. De nem Izrael a végcél. Történelmi párhuzamként kínálkozik a náci Németország, amelyik azzal kezdte, hogy meg kell védeni a szudétanémeteket Közép-Európa legdemokratikusabb államával, Csehszlovákiával Szemben. Chamberlain erre azt mondta:
csak nem képzelik, hogy háborúzni fogunk egy olyan távoli és jelentéktelen kis ország miatt? Odaadták a Szudéta-vidéket, és a németek meg sem álltak Prágáig. És ha hol nap azt határozná az ENSZ, hogy föl kell számolni Izraelt, hogy béke legyen? A gonosszal szemben nem válik be a gyengeség. Nincs a történelemnek olyan tapasztalata, hogy a gonoszt kisebb-nagyobb engedményekkel meg lehet békíteni. Goebbels elmondta, hogy mennyi re megveti a Nyugatot, amiért be hódolt előttük. Kis haragokat, félre értéseket csakis békés úton szabad és kell megoldani. De a gonoszt rá olvasással, magyarázkodással, fölösleges engedményekkel csak ingerelni lehet.