A jellem proletárjairól és hercegeiről
Népszava, 2001.
Szentgyörgyi Rita

Egyszerre meghatódással s iróniával szemléli az emberi létet. Krónikásnak vallja magát, aki kizárólag akkor emel tollat, amikor valami fontos feljegyzésre váró történetre, élményre, tapasztalatra bukkan. Élete megpróbáltatásai, küzdelmei tették hiteles íróvá. A félig Izraelben, félig Magyarországon élő Salamon Pált a magyar irodalom élő nagymesterei között ünnepelte a német sajtó a népek, vallások és emberek közötti megbékélést hirdető regényei, köztük a nálunk is nagy sikert aratott Sorel-ház nyomán. Legutóbb a Menyegző című önéletrajzi indíttatású művével jelentkezett. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

- A Menyegző a felszínen egy ritka, fájdalmas, gyönyörű XX. századi Rómeó és Júlia történet, amely a holokauszt árnyékában született a regény két kamasz hőse között. Jól gondolom, hogy ez az elveszett, majd évtizedek múltán megtalált szerelem Salamon Pál számára élete története, amelyik a leginkább formálta a személyiségét?

- A Menyegző hangulati értelemben, személyes életfilozófiám és élettapasztalatom szempontjából dokumentum. Mindazok a dolgok benne vannak, amelyek ötéves korom óta értek, mindazok a megpróbáltatások, amelyeket nem lehet lázadás nélkül elviselni. Az én lázadásom nem hangoskodásban, ordítozásban nyilvánult meg, leginkább azzal érzékeltethető, amit a Menyegző egyik szereplője, a Tanár úr így fogalmaz meg: A lét csalfaságaival, szinte naponta megújuló támadásaival szemben egyetlen lehetséges magatartás létezik: úgy élni a dolgokat, mintha flamencót táncolnánk, kihúzott derékkal. Ez a könyv erről szól.

- A Menyegző Gyurija immár felnőtt férfiként a véletlenek és a kikerülhetetlen életút talányán gondolkodik. Ön milyen arányban tartja véletlennek, illetve kikerülhetetlen helyzetek, találkozások, események sorozatának a saját életútját?

- Az ember arra való, hogy ne egy biológiai program megvalósulása legyen, hanem hogy minél többet hozzon ki magából. Mindezt nem a siker érdekében, hanem azért, hogy ne ártson neki az, ami árthatna, ha nem volna erős. Hogy ne törjön meg. Ha jól értettem a kérdést, arra vonatkozik, hogy a vak véletlen játékszerei vagyunk csupán, vagy pedig valamiféle isteni terv részei? Más szóval, van-e az életnek egyetemes értelme, vagy csak az anyag emberré szerveződéséről van szó? A válaszom az, hogy az élet megnyilatkozásai, életem eseményei alapján hiszek abban, hogy fel lehet fedezni egy isteni tervet. Mindennek az a feltétele, hogy az ember ezt a tervet meg tudja fejteni. Nem könnyen érthető, nem kínálja magát a felszínen a megoldás, az emberre vonatkozó terv, amit sorsnak nevezünk. A panasz szóba se jöhet nálam, de mindennek érzékeltetéséhez életem néhány eseményét SMS-szerűen felsorolnám. 1964-ben otthagytam a Népszabadságot, 1970-ben kiléptem a pártból, 1972-ben megjelent egy nyilatkozatom a Neue Zürcher Zeitungban, miszerint sok millió honfitársammal együtt nagyon hittem a szocializmusban, de a megvalósulás tényeit tapasztalva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szocializmusért nem meghalni, de sokkal inkább élni sem érdemes. El lehet gondolni, hogy mi lett ennek a következménye. Nem csak, hogy késztettek, de fel is szólítottak, hagyjam el az országot. Amikor távozásra kényszerítettek, pontosan tudtam, hogy nem vár rám valamilyen nemzetközi repülőtéren gazdag nagybácsi vagy bankbetét. Örülni nem örültem, de ha nem megyek keresztül ezeken a dolgokon, és nem lenne igaz az, amit az édesanyám mondott, hogy nagy író csak az lehet, akinek valami nagyon fáj, akkor ugyanúgy írnék, mint amikor írni kezdtem.

- Az ön sorsa azt példázza, hogy egyetlen életen belül is létezik többszöri újjászületés. Ha jól tudom, húsz évig nem írt. Minek kellett történnie, hogy megtörje a hallgatás falát?

- 1992. november 22-én támadtam fel, születtem újjá a szó konkrét értelmében. Akkor láttam neki a Sorel-ház megírásának. Amikor Magyarországon bemutatták a Menyegző című könyvemet, az egyik könyvpremieren Marx József nagy meglepetésemre azt mondta, hogy itt van egy fiatal író, aki teljesen más ember lett. Nincs ugyanis az az irodalomtörténész, aki rá tudna jönni, hogy ugyanaz az ember írta a Mennyegzőt, mint az a Salamon Pál, akit sztereotip kifejezéssel élve, ígéretes pályakezdő írónak tartottak hajdanán. Senki nem hinné el, hogy értelmes dolog volt egy írni, gondolkodni vágyó ember számára televíziókat cipelni a hátán Bécsben vagy Észak-Karolinában dohányföldeken dolgozni. És miközben fizikai munkát végeztem, később referencia- és dokumentumfilmeket készítettem Amerikában, volt időm elgondolkodni az emberi világon, amelyik egyszerre csodálatos, felemelő, szégyenletes és elképesztő. És addig-addig gondolkodtam, amíg sorsszerűen összeálltak bennem a megélt élményeim. 1992-ben a Sorel-házzal kezdtem, majd megírtam az Ábrahám fiait, a Sorsolvasót, a Menyegzőt és most A latorképzőt. Életem megpróbáltatásai úgy jelentek meg előttem, mintha a sors kengyelt adott volna nekem, hogy lóra szálljak. Alapvetően kétfajta író létezik. Az egyik irodalmi életet él, társaságokba jár, kitüntetéseket, ösztöndíjakat szerez magának. A másik fajta író ír. Krónikás vagyok abban az értelemben, hogy nem azért írok, mert az szerepel az igazolványomban, hogy író, hanem azért, mert valami fontos feljegyzésre váró történetre bukkanok. A latorképző című, készülő könyvemben a következőket mondja a főhős: Úgy figyeltem meg, hogy csak a jellem proletárjai teszik meg azt, hogy ha valami kudarc éri őket, hazamennek és megverik a feleségüket. A jellem hercegei nem más, hanem a maguk ostorozásából remélik a felemelkedésüket. És én ebben hiszek. Enélkül középszerű író lennék.

- Ama bizonyos nyilatkozata a Zürcher Zeitungban, aminek alapján azt mondták önről, hogy a bátorsága egy jól ismert szovjet disszidensére emlékeztet, vízválasztó jelentőségű az életében. Addig a kommunizmusban hitt, azóta pedig Istenben. Valóban belső, mély meggyőződéssel hitt a kommunizmusban?

- Természetesen. Manapság konjunkturális azt állítani, hogy mindig is tudtuk, reméltük a szocializmus bukását. Az ország lakosságának túlnyomó többsége hitt a rendszerben, a II. világháború, a tömeggyilkosságok, a holokauszt, a II. hadsereg pusztulása után. Egy kilencmilliós országban hatszázezer magyar zsidó állampolgárt és kétszázezer magyar keresztény állampolgárt, a lakosság közel nyolc százalékát kivégezték. Ezek után világos, hogy hittünk, reménykedtünk, mindaddig, amíg a tények be nem bizonyították, hogy ez a kísérlet megbukott. Nemrégiben beszélgettem az MSZP egyik ideológusával, nagyon kedves régi barátommal, Vitányi Ivánnal. És azt találtam mondani neki, ami a Sorsolvasó könyvemben is megjelent, hogy az úgynevezett szocializmus nem azért bukott meg, mert a legifjabb kapitalizmus, amit Václav Havel maffiakapitalizmusnak nevez, erkölcsösebb, hanem azért, mert szegényebb volt. Amíg ideje lett volna kikísérletezni önmagát, összeomlott. A kapitalizmusnak a történelemből ötszáz év, a szocialista kísérletnek hetven év jutott. Ami utána következett, arról tárgyilagosan és józanul nem lehet bebizonyítani, hogy a globalizált maffiakapitalizmus, ez az erkölcsi összeomlás, ami most az egész világon zajlik, jobb lenne. A marxizmus legnagyobb baklövése, hogy politikai vallás volt, ami a paradicsomot ígérte nekünk. Az embernek az az érzése, hogy az emberi világ megváltásra szorul, csak éppen az a fájó, hogy megválthatatlan.

- Hogyne volna megválthatatlan, amikor a változásokat nem kívül kellene keresni, hanem magunkban. Aki a világot akarja megváltani, annak önmagával kellene kezdenie.

- Azt gondolom, hogy mindig neki kell fogni, mert végső soron ezért vagyunk itt a földön. Isten küzdelemre teremtette az embert. Ha nem volna miért küzdeni, megőrülnénk az unalomtól. Mindig azt gondoljuk, hogy nekünk majd sikerülni fog. Közel tízezer évet ismerünk az emberiség történelméből, azóta ez a dolog nem sikerült. Ugyanakkor itt van ez a világ, amiről nehéz azt állítani, hogy nem szorul megváltásra, de sajnos nem megváltható.

- Talán ez a mi kis létezésünk nagy paradoxonja. Különösen manapság, egy világméretű szellemi elsötétülés korszakában, amikor az emberiség többsége a test, lélek, szellem hármas egységéből egyedül a materiális létezést ismeri el.

- A szellem elleni általános támadásról beszélhetünk, ami egyet jelent a teremtéssel, vagy aki nem hisz benne, a természettel való ádáz szembenállással. A hisztérikus materializmus lovagjai és áldozatai vagyunk egyben. Naivitás azt hinni, hogy a kapitalizmus győzelmével a szociális problémák megoldódtak, hogy a kapitalizmus megtisztult a szocialista-kommunista fenyegetéstől, tehát hogy már itt a diadal, csak éppen át kell szakítani a célszalagot. Képtelenség, mert azt tapasztaljuk az egész világon, így Magyarországon is, hogy egy nagyon szűk rétegnek gyűlik a pénz, másrészt gyűlik a keserűség, a félelem, a bizonytalanság, a gyűlölet. A szocialista mozgalmak is megijedtek, próbálnak egyezkedni a kapitalizmus túlkapásaival. Az elkeseredés egyre nő. Nemcsak arról van szó, hogy a munkavállalók neheztelnek a gyárbezárások, az elbocsátások miatt. Mindenki fél mindenkitől. A gazdagok is félnek a versenytársaiktól, és félnek az elszegényedők haragjától. Értékes emberek tíz- és százezrei, akik generációkat tanítottak, a társadalom szemétdombjára kerülnek. És miközben milliárdokért csinálnak nekünk tűzijátékokat és egyéb hatalmi propagandát, az átlagnyugdíj harmincezer forint körül mozog, ami képtelenség.

- Az ön által említett hisztérikus materializmus úgy tűnik, egy szellemi végkorszak terméke, amelyben a háborúra, gyűlölködésre szító erők az ördög gátlástalan, féktelen hatalmi harcát jelenítik meg.

- Az az érdekes, hogy a szellem elleni támadások büntetlenül maradnak. A gyűlölet szavai nyomtatásban, a sajtóban, a médiában nem számítanak törvényes bűntettnek. Ez is egy része az anyagi világ egyoldalú, tragikus diadalának. Ezek a gyűlöletkeltő szavak sokkal veszélyesebbek, mint egy-egy kilőtt puskagolyó, mert az időben úgy hatnak, mint a taposóaknák, amelyek felrobbannak. De míg a golyók egy-egy embert találnak el, addig a gyűlölet szavai népek kiirtását, háborúkat készítenek elő. És addig is megmérgezik a mindennapokat. Ahogy a gazdasági és a politikai élet a paródia szintjén korrupt, úgy a szellemi élet is az. Kritikát, elhallgatást pénzért lehet vásárolni. Ha valakit húszmillió forinttal elkapnak az utcán James Bond-táskával, az köztörvényes ügy. De az, hogy elhallgatnak jó könyveket és enyhén szólva gyenge könyvekről protekciós alapon írnak, megengedhető. Ez valahol természetes, a szellemi élet miért is lenne elválasztható a társadalom egyéb működési területétől.

- Milyen megfontolások, érzelmek alapján kezdett visszatérni ebbe a nagyon elkeseredett, szomorú, gyűlölködő kis magyar mikroklímába a 90-es évektől?

- Egy dolognak sok oka van. Az én esetemben például az, hogy magyarul írok. Megpróbáltam angolul írni forgatókönyveket, mert a film nagyon érdekel. Az írók általában nem szeretik a filmet, az anyagi érdekeket leszámítva, és jogosan, mert félnek. Nagyon költséges műfaj, sok érdek játszik közre, és ezért mindenki belepofázhat, aki pénzt ad hozzá. Én ebben egy kicsit szerencsésebb vagyok, mert sok éve együtt dolgozom Edelényi János kiváló filmrendező barátommal. Szeretnénk filmet készíteni a Menyegzőből. És sok olyan tervet forgatok a fejemben, amivel szeretnék nagyobb médianyilvánosságot adni. A könyv sajnos nem a legerősebb média. Edelényi korábban már megrendezte az Állomás vagy a Méz és kés hegyén című darabomat. Remélem, hogy a magyar kormány is támogatni fogja a Menyegző megfilmesítését. A magyarság fontos történelmi eseményeit megelevenítő filmeknek feltűnő nagylelkűséggel áldoznak. A Menyegző is a magyar történelem része, amire érdemes áldozni, még ha vannak is manapság olyan hangok, amelyek azt mondják, hogy a holokauszt nem történt meg!